Murák László technikai vezetőnk és Palánki István sajtófőnökünk is ott volt a Puskás Aréna megnyitóján!

Ezúttal Palánki István osztja meg élményeit:

“Ha egy szót kellene mondanom az egészről, akkor talán annyit mondanék, hogy emlék. Hogy mit is jelent ez bővebben? Nagypapám ott volt 1953-ban az akkori Puskás Stadion avatóján. Majd annyit mondott nekem 1998-ban, konkrétan májusban, amikor 8 éves voltam, hogy Nyíregyházán játszik a válogatott, irány a stadion. Már akkor is szerettem a futballt, de 17.000 néző előtt látni Horváth Ferit és a többieket, mai napig emlékezetes. Úgy lebeg a szemem előtt Hrutka János gólja, mint amilyen átéléssel mesélte nagypapám az első magyar gólt, amit látott a Népstadionban, Puskás tizenegyesét 1955-ben. Most pedig Szalai gólja is ugyanúgy felsejlik bennem, mint a már említett Hrutkáé. ’98-ban 102 éves volt nagypapám, a Magyarország – Litvánia meccs után pedig annyit mondott mindössze, hogy köszönöm fiam, hogy kivittetek a meccsre. Másnap este pedig lehunyta két szemét, s elaludt, örökre. 2019. november 15-én mielőtt beléptem volna a Sajtóbejárat ajtaján, megszólított egy bácsi: “Uram, 102 éves vagyok, nem látom, merre van a “C” szektor, segítene?” Vajon ki jutott eszembe e kérdés kapcsán?! Persze, hogy ő, aki a focit megszerettette velem, aki soha nem volt fáradt, ha focizni kellett velem, s aki ugyanennyi évesen még meccsen volt, velem, nekem az elsőmön. Megkérdeztem tőle, hogy egyedül van-e, majd annyit mondott, hogy: “Oh nem, nem, a kisunokámnak akarom megmutatni, hogy miért lehet szeretni a focit!” – hmm. Ilyen előjelek után léptem be a 65.000 férőhelyes katlanba. Mert az, egy gyönyörű, pazar, impozáns katlan, ami ráadásul a miénk. Az pedig, hogy nem olyan a játék, nincs parkoló, csak kártyával lehet fizetni, Pelikán ennyit mondana az “A Tanú” című filmben: “Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.”
Azt gondolom, egyszer legalább mindenkinek látnia kell, higgyék el, sok öröm van, vagy lesz benne.

“Nem a felnőtté válás a gond, hanem a felejtés.” – írta le Saint-Exupéry a Kis hercegben. Újra gyermeki hittel ültem ott “A Puskás” 3. emeleti Sajtópáholyában, hittem, és hiszem azt, hogy van még a 2016-os hasonló csoda, látok még EB-t Magyarországon magyar válogatottal. Bízom benne, hogy nem csak emlék és álom marad mindez.

Egyszer pedig, ha unokám lesz, biztos, hogy kiviszem válogatott meccsre, hiszen mentem, láttam, s már most úgy visszamennék a mi stadionunkba, az én stadionomba, a magyar nép stadionjába! 2092-ben is találkozzunk, 102 évesen!”