Ahogy ígértük, érdekes megközelítésből “vizsgáljuk” futballunk múltját ezen a héten, mondhatni nem mindennapi beszélgetéssel készültünk mára.

Szilágyi Gyula bácsit, egyik törzsszurkolónkat kértük meg, hogy elevenítse fel, milyen volt balmazújvárosiként, balmazújvárosi szurkolónak lenni; meccsre járni, örülni, sírni. Sokaknak gondolom nem kell bemutatni Gyula bácsit, csupaszív ember, aki szívesen állt rendelkezésünkre, s kerekedett ebből egy nagyszerű beszélgetés. Ezúttal tehát a (rég)múlt “magyar hangja” ő.

Előkerült az egykori Balmazújváros “LENIN” MGTSZ logója is

Hogy emlékszik vissza, mikor kezdett el meccsre járni?

Egészen pontosan meg tudom mondani, hiszen nemsokára lesz épp 50 éve, hogy az első meccsre belógtam. Közel laktunk a pályához, egyértelmű volt, hogy megyek.

Egy pillanat, belógott?

Más idők voltak azok! Szerettem a focit, otthon azt mondtam, hogy megyek a fürdőbe, de ez így is volt egyébként. Csakhogy, kifigyeltük, hogy az őr mikor megy el valamerre a fürdő felőli bejáratnál a mérkőzések előtt, s akkor gyerekként bizony, be is lógtunk, hogy megnézzük szeretett csapatunk meccsét. Mára már talán megbocsátható ez! A sors furcsa fintora, hogy később belőlem is rendező lett a pályánál, ott segítettem a csapaton, ahol tudtam.

Melyik időszakra emlékszik vissza a legszívesebben?

Egyet nehéz kiemelni. Itt hál’Istennek mindig megvolt a lehetőség a jó futballra. Szívesen emlékszem Urbán Pistára, Szarvas Endrére, Tar Pistára, Szabados Józsira, nagyon szép emlékeket hagytak ránk. De leginkább mégis az NB I-es korszak maradt meg bennem a legelevenebben. Minőség volt akkor, s történelmi tett. Mindig sokan voltunk a meccseken. Azt talán mondanom sem kell, átéltük a mennyet és a poklot is. Rengeteg öröm, sok bánat is tarkította azt az időszakot, de valamit letettünk akkor arra a bizonyos asztalra, az egész város. Bár most, hogy így erről beszélünk, más okból ugyan, de az NB II-es csapatunkat is nagyon szerettem.

Sok nevet említett, ezekből van akivel mai napig is tartja a kapcsolatot?

Igen, sok barátot szereztem a sportolók között is, úgy a fociban, mint a kézilabdában. Mindig is nagyon tiszteltem a sportolókat, s szerintem ezt érezték is rajtam. Sajnálom, hogy mára minden megváltozott. Ha minden maradt volna a régiben, Balmazújvárosban ma is minőségi futball és minőségi kézilabda lenne….

Van egy meccs, vagy ötven év alatt inkább meccsek, melyekre ma is szívesen emlékszik vissza?

Hát hogyne! Mikor egy Ferencvárossal itthon döntetlent játszottunk, az sok mindennel felért, történt, ami történt, de akkor is. De itt él bennem egy Vasas elleni Magyar Kupa találkozó is, mikor a nagy fagy ellenére is telt ház gyűlt össze a pályán. Illovszky Rudi bácsi tőlem érdeklődött Urbán Pistáról, sosem felejtem el.

Hogy kell elképzelni: egyedül járt meccsre, vagy volt ennek valami menete – ha úgy tetszik rituáléja – önöknél?

Meccsre mindig egyedül mentem, de a pálya mellett rengeteg barátom ott volt. Én mentem mindig először, szerettem már korán ott lenni. Jó volt átvenni a stadion hangulatát. Szívből-lélekből szurkoltunk minden meccsen. Nem a másik csapat ellen voltunk, hanem a sajátunkért szurkoltunk. Akkor is, ha ment a játék, és akkor is, ha nem. Egy idő után pedig már idegenbeli mérkőzésekre is mindig eljártam a csapattal. Ahova indult szurkolói busz, oda biztos, hogy az elsők között jelentkeztem, hogy szeretnék menni.

Az utolsó kérdés minden “vendégünktől” ugyanaz. Mit üzenne a fiataloknak?

Sportoljanak minél többet! A sport ugyanis nagyon sokat tud hozzátenni az egészséghez is, de a közösségformáló szerepe miatt is fontos!

Gyula bácsinak, és minden szurkolónknak is jó egészséget, számos, hosszú, boldog balmazújvárosi sportéveket kívánunk még!

Jövő héten folytatjuk a régi lelátónk történetét!

P.I.