Megígértük, hogy befejezzük tribününk történetét, s ez nem is lesz másképp, hiszen büszkeségünkről lesz szó a mai részben.

A történetben ott jártunk, hogy a ’30-as évek közepén volt egy csodálatos, megyeszerte híres lelátója a klubnak, melytől impozánsabb csak Debrecenben volt akkor a környéken.

Aztán jött egy nem kis probléma. 1944-et írtunk, amikor is sajnos  nem lehetett sehol sem tűzre való fához hozzájutni, tűzre valót ”szerezni”, a nép éppen ezért pedig annyira szétszedte a fából tákolt tribünt, hogy később már nem lehetett használni, csak a két játékosöltözőt.

A labdarúgópálya talaja ősgyep volt és kicsit hepe-hupás, s némileg közelebb is volt az utcához, mint ahogy most van. Igaz, az 1950-es évek elejéig hatalmas, hosszú földdombbal zárták el a külvilágtól a játékteret. A bejárat előtt hatalmas ponyvát feszítettek ki, s előtte kellett a jegyet megváltani. Sokszor még asztal és szék sem állt rendelkezésére Kulcsár Istvánnak, vagy annak, aki éppen a jegyet adta, hanem állva árulta azt. S ha esett az eső, akkor bizony eláztak. Az akkori Andor utca felőli oldalon nem volt épület, lakás. Átgázolhatatlan tamariskabokrok sokasága ”őrködött” azon, hogy oda senki be ne ”lóghasson”. Bizony akkor jóval kevesebb volt a pénz. Örült a nép minden fillérnek, és nagyon megbecsülték, amiért megdolgoztak, megszenvedtek.

Az 1945-ös év sem kedvezett a tribünnek, ha szabad így fogalmazni, hiszen például 1945-ben a sportköri szertárat kifosztották, parlagon hevert. Oda tulajdonképpen az ment be, aki éppen akart, s azt vitt el, amit tudott, vagy szükségesnek tartott. A tribün faanyagát is megkezdték újra és újra, ami még maradt belőle. Akkor is tűzrevalóként használta a falu népe, mert finom fenyőfából készíttette a község elöljárósága, jó minőség volt akkoriban.

1948-ban eljött, amiről a balmazújvárosi dolgozók olyan régen áhítoztak. Nagy munkával, melyből a Magyar Dolgozók Pártja helyi szervezete, a községi iskolák, egyéb szervezetek és magán emberek egyaránt kivették részüket: – elkészült a sportpálya. A pálya köré téglakerítést húztak, s mindehhez dukált egy tribün is természetesen. Az ’50-es évek közepére azonban ennek a lelátónak is csak a hűlt helye maradt meg. Nagy szívfájdalom volt ez akkor!

Az tehát látszik, hogy nagy utat kellett bejárni ahhoz, hogy egy olyan lelátóról beszélhessünk, mint ami most az Edzőcentrumban van, a Városi Stadionéról pedig nem is beszélve – melyről egyébként egy korábbi részben részletesen is “megemlékeztünk”.

Abban viszont szerintem egyetérthetünk, hogy mindig is kellett a tribün, értéke van több szempontból, több megközelítésből is, nem véletlenül beszél erről hosszan a könyvében Tar János is.

Jövő hét szerdán pedig tovább mesél a (rég)múlt…