Újra szerda, újabb rész nagy sikerű sorozatunkból, méghozzá exkluzív tartalommal ezúttal.

Ismét egy érdekes megközelítésből figyelhetjük meg klubunk alakulását, hiszen Palánki István, a Nemzeti Sport újságírója, aki már több mint három éve sajtófőnöke klubunknak, meséli el, hogy miért is szeretett bele ebbe a közegbe.
Mondhatni: “akasztják a hóhért”! Mindig ő kérdez, most őt kérdezzük.

Több fronton is elmondtad már, hogy beleszerettél Balmazújvárosba. De hogy indult ez?

Egy NB II-es mérkőzésre küldtek ki a Nemzeti Sporttól tudósítani Újvárosba. Addig soha nem tapasztalt szeretetet, megbecsülést éreztem a klub részéről, nem mellesleg az a Feczkó Tamás volt a vezetőedző, aki nekem matektanárom volt általános iskolában. Lajos Ferenc ügyvezető igazgató nem is a sajtónak fenntartott helyre ültetett, hanem Dr. Veres Margit polgármester asszony, és Dr. Tiba István országgyűlési képviselő úr mellé, akikkel elkezdtünk beszélgetni a dicső múltról, a tervekről, szabadon, mindenféle kínos csend és izgalom nélkül.

Hogy bontakozott ki utána ez a “szerelem”?

Talán az idézőjel felesleges is a kérdésben! Jött egy telefon Murák László technikai vezetőtől, hogy online tudósítót keres a klub, és rám gondoltak. Egy percig sem hezitáltam, rögtön igent mondtam a felkérésre, s ez még tovább erősítette a szálakat. Megnéztem a várost, a körülményeket, s minden klappolt. Majd az NB I-re már úgy hívtak fel, hogy sajtófőnököt keresünk, s rád gondoltunk, itt aztán csőstül elkezdődött minden – ahogy mi Szabolcsba mondjuk.

Mi a legnagyobb élményed az újvárosi labdarúgásból?

Engedd meg, hogy ne csak egyet emeljek ki, nehéz helyzetben lennék akkor! A Kisvárda elleni Zsiga Ervin-gól, az NB I-es szezon teljes egésze, ahol sajtófőnök lehettem, s ezt mind máig nagyon köszönöm. Az idegenbeli túrák sokszínűsége. Új barátok találása. Magyar Kupa elődöntőben való szereplés, s a szurkolók szeretete, amit kaptam nyíregyházi születéssel, debreceni lakhellyel. Az egyik vezérszurkoló azt írta nekem, hogy: “Pisti, Te már mindig újvárosi leszel!” Ezt pedig valóban így is éreztem, és érzem mindig a vezetőség, a játékosok, a szakmai stáb, az edzők,  jómagam és a szurkolók részéről is.

Mi a legrosszabb emléked?

Abból viszont egyet emelnék ki: az NB I-ből való kiesés, és ahogyan kiestünk. Illetve van még egy, bocsánat: az, hogy ma jelenleg nincs felnőtt futball egy ilyen értékes, és becsülendő városban.

Sajtósként milyennek tűnt a balmazújvárosi csodaidőszak?

Csodának, de valóban annak! Egy kis város, kis költségvetésű csapata, akkora dolgot csinált, hogy ha valami, akkor ez megsüvegelendő. A Nemzeti Sportnál a kollégák is vágytak ide, hogy lássák mi van itt. Volt, aki úgy hívott fel, mikor már sajtófőnök voltam, hogy: “Pisti! Szerencséd van, szinte egy új családot kaptál, annyira jó látni ezt az egészet ott Újvároson!” Mára rájöttem, hogy nem csak szinte!

Mára az utánpótlásban dolgozol. Hogy érzed magad a BFC-nél?

Nagyon jól! Érdekes feladat, sőt kihívás volt az elején. Gyerekekkel interjúzni, korosztályos meccseket tudósítani élőben. Tizennégy csapatra odafigyelni. Mára azt gondolom, hogy sikerült belerázódnom. Annak pedig külön örülök, hogy a felnőtt futball után, ebben a helyzetben is számítottak és számítanak rám a klubnál.

Az utolsó kérdésünk hozzád is az, hogy mit üzennél a fiataloknak?

Először gróf Széchényi István szavai jutnak eszembe ezen kérdés kapcsán: “Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen!” Legyenek kitartóak és összetartóak. Együtt bármire képesek lehetünk, mint azt a klub múltja is bizonyítja. És volt vezetőedzőnk, Horváth Ferenc mondatát is idehoznám, ami annyiszor átsegített engem is a nehezebb időkben: “Ne foglalkozz semmivel, egyél zsömlét kiflivel!”

M.L.